Te már tudod, mi volt az a fordulópont az életedben, amikor a szervezeted úgy döntött, elpusztítja saját magát?
Nekem fogalmam sincs, még húsz év után sem, pedig isten látja lelkem, keresem a megoldást.
Az első alternatív megoldást meg akupunktúrás kezeléstől reméltem. A rendelő címe egy biliárdszalonba vezetett, ami már gyanús lehetett volna, de hát nem hátrálunk meg, ugye. A bárpultnál eligazítottak, bizony jó helyen járok: a hosszú, pirosra festett falú folyosó végén forduljak balra, majd egyből fel a lépcsőn.
A rendelőben egy mogorva ázsiai férfi és tömény füstölőillat fogadott. A férfi bevezetett a kezelőbe, ahol lefektetett egy ágyra, ami közvetlenül egy szélesre tárt ablak alatt volt. Miközben a kezelő a hasam után a fülembe kezdett szurkálni apró pici tűket, azon gondolkodtam, vajon a Váci út forgalmának zaja lazított el ilyen kellemesen vagy tényleg megfogtam az isten lábát.
Pár évvel később volt szerencsém ellátogatni egy ayurveda klinikára, ahol a bemutatkozójuk alapján gyógyírt kínáltak minden vélt vagy valós problémámra. Az pedig már csak egy félórás beszélgetés után derült ki, hogy mindez csupán havi (!) 1,5 millió forintért fog megtörténni. Írtunk akkor 2007-et. Nagy bánatomra apám megvitatni sem volt hajlandó, hogy finanszírozza-e nekem a család ezt az elvonulást, többet egy szó sem esett a klinikáról, mintha ott sem jártunk volna.
Apám ezek után már kicsit félszegen nyitotta nekem az autó ajtaját, amikor megkértem, vigyen el egy újabb szakemberhez, aki sámánnak titulálja magát és kézrátétellel gyógyít. Mikor azonban háromszor kellett visszafordulnom vécére indulás előtt, apám konstatálta, kell nekünk az a sámán, mert
nem hittem, hogy te ilyen rosszul vagy, gyerekem!
Egy külvárosi panelház harmadik emeletén lévő lakásban találtam magam, ahol egymás hegyén-hátán várakoztak a betegek a sámánokra. Én pont egy szűkszavút fogtam ki, így azon kívül, hogy hova foglaljak helyet, érdemi információt nem tudtam meg tőle. Húsz percen keresztül tartotta a kezét a hasam fölött, mindezt csukott szemmel, így hamar jobbnak láttam én is ugyanígy tenni.
Évekkel később a fodrászom javaslatára elmentem egy világvégi, energiákkal operáló szakemberhez is, hiszen, ha Magdus lelki problémáit helyretette, biztos velem sem lesz nehéz dolga. Hát volt. Addig-addig hadonászott egy aranyszínű pálcikával a kezében, miközben a másikkal mintha levezényelte volna Haydn üstdob-szimfóniáját, mígnem leejtette a műszert a padlóra. Ekkor összenéztünk, mindketten biccentettünk egyet a fejünkkel és elköszöntünk egymástól.
De hogy ne érje szó a ház elejét, jártam én pszichológushoz is. Az első úgy bánt velem, mintha a lánya lennék, aki egyébként akkor már évek óta nem hallgatott rá semmiben. A második, 6-7 évvel később, pedig azzal nyitott, hogy szerezzek neki minél több pácienst, illetve egy olcsó albérletet, mert a kórház, ahol főállásban praktizál, nem fizet valami jól.
Ezekkel persze nem merítettem ki a szakemberek tárházát és az is biztos, egyik kezelésre sem jártam el annyit, amikor már „borítékolható a siker”, viszont feladtam egy időre a velük való próbálkozást. Beletemetkeztem inkább a pszichológiai szakkönyvekbe, amelyek által jó pár elakadást sikerült helyre tenni és fejlődni, a posztot nyitó kérdésre azonban még mindig nincs válaszom.
Bár hozzáteszem, ajánlottak nemrég egy jó test-lélek-szellemsegítőt és egy kiváló hipnotizőrt is, ki tudja.
Photo by Elle Cartier on Unsplash
